Ha olvastátok, a “Amiért már minden vasárnapom más lesz” című írásomat, akkor találkozhattatok rögtön az elején egy kisebb emlékrészlettel. :
Ott állok a nappali közepén. Mindenki a bőr ülőgarnitúrán ül, és hatalmasakat nevetnek a stand up comedyn. Valóban vicces, de én nem tudok nevetni. Nézem a szüleimet és a testvéreimet, olyan gondtalanok. Felszabadultan nevetnek, és ebben a pillanatban semmit sem kívánok jobban, minthogy én is ilyen önfeledten tudjam élvezni az adást. De én nem tudom, én más vagyok. Én nem nevetek, mert a hasam görcsbe rándul folyamatosan ha arra gondolok, hogy holnap újra iskolába kell mennem. Így teltek a hétköznapjaim. Reggel-este gyomorgörcs a másnap miatt. A péntek és a szombat valamelyest jobb volt, de olyan hamar eltelt hogy minden vasárnap azt kívántam bárcsak vissza repülhetnék az időben. Emlékszem ahogy állok az iskola folyosóján és azon gondolkodom, hogy tudnék szabadulni. Bármi áron…
Nem véletlenül került bele a vasárnapi posztomba ez a részlet. Ez egy részlet az életemből, részlet egy olyan lány életéből, aki megélte a fizikai és a lelki bántalmazásokat is. Az egyik és legfontosabb célom, hogy felhívjam a szülők figyelmét arra, hogy a gyerekek milyen dolgokon mennek keresztül sokszor az iskolákban, és hogy elmondjam hogy tudnak a leginkább segíteni a gyerekükön. A másik “küldetésemnek” pedig azt tekintem, hogy a hozzám hasonló gyerekeknek, tiniknek kiutat mutassak ebből a végtelennek tűnő gyomorgörcsből és állandó félelemből. Mert van kiút!
Ha velem tartotok azt megköszönöm! 🙂
www.megmindigittvagyok.cafeblog.hu
A teljes boldogtalanságtól a határtalan boldogságig
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: