Boldogmamik Blog

Ha olvastátok, a “Amiért már minden vasárnapom más lesz” című írásomat, akkor találkozhattatok rögtön az elején egy kisebb emlékrészlettel. :

Ott állok a nappali közepén. Mindenki a bőr ülőgarnitúrán ül, és hatalmasakat nevetnek a stand up comedyn. Valóban vicces, de én nem tudok nevetni. Nézem a szüleimet és a testvéreimet, olyan gondtalanok. Felszabadultan nevetnek, és ebben a pillanatban semmit sem kívánok jobban, minthogy én is ilyen önfeledten tudjam élvezni az adást. De én nem tudom, én más vagyok. Én nem nevetek, mert a hasam görcsbe rándul folyamatosan ha arra gondolok, hogy holnap újra iskolába kell mennem. Így teltek a hétköznapjaim. Reggel-este gyomorgörcs a másnap miatt. A péntek és a szombat valamelyest jobb volt, de olyan hamar eltelt hogy minden vasárnap azt kívántam bárcsak vissza repülhetnék az időben. Emlékszem ahogy állok az iskola folyosóján és azon gondolkodom, hogy tudnék szabadulni. Bármi áron…

Nem véletlenül került bele a vasárnapi posztomba ez a részlet. Ez egy részlet az életemből, részlet egy olyan lány életéből, aki megélte a fizikai és a lelki bántalmazásokat is. Az egyik és legfontosabb célom, hogy felhívjam a szülők figyelmét arra, hogy a gyerekek milyen dolgokon mennek keresztül sokszor az iskolákban, és hogy elmondjam hogy tudnak a leginkább segíteni a gyerekükön. A másik “küldetésemnek” pedig azt tekintem, hogy a hozzám hasonló gyerekeknek, tiniknek kiutat mutassak ebből a végtelennek tűnő gyomorgörcsből és állandó félelemből. Mert van kiút!

Ha velem tartotok azt megköszönöm! 🙂

www.megmindigittvagyok.cafeblog.hu
A teljes boldogtalanságtól a határtalan boldogságig

Biztosan mindenki találkozott már ezzel a mondattal élete során legalább egyszer. ” Ami a szívemen, az a számon”. Nem szeretem ezt a szót, de most muszáj vagyok alkalmazni, utálom ezt a mondatot. Akárki mondta nekem, nagy pofával, hogy ő már csak ilyen őszinte és jól megmondja a tutit, megmondom őszintén, legszívesebben arcon vágtam volna, hogy hogy mondhat ekkora ostobaságot??

Mikor valaki ezt mondja, vajon bele gondol abba hogy mekkora hülyeséget is tesz ezzel? Nem csinálunk ilyet! Nem mondjuk ki azt ami a szívünkön van mert felnőtt emberek vagyunk, és meg kell tanulnunk számolni, mielőtt bárkit is megbántunk a mi jó nagy őszinteségünkkel. De én azt mondom, ez nem őszinteség. Ez nagy pofájúság és bunkóság, semmi együtt érzés, semmi tisztelet nincs azokban az emberekben akik így állítják be magukat, és a hétköznapokban is követik ezt az irányelvüket, miszerint jól odamondanak mindenkinek aztán nyugodtan folytathatják a munkájukat mert ők aztán igazán őszinte emberek.
Egyik ismerősöm mondta valamelyik nap nekem hogy, ” Szerintem én őszinte vagyok, múltkor is megmondtam az Ildinek hogy jó szarul sikerült a haja” És tudjátok mit? Rohadtul sajnáltam Ildit, mert el képzeltem ahogy ő elmegy a fodrászhoz hogy csináltat magának egy új frizurát, tetszik neki, elégedett magával, esetleg VÉGRE szépnek látja magát, erre jön egy ilyen ” Ami a szívemen az a számon” típusú  “őszinte” ember és elveszi a kedvét tőle, de mindenesetre jól megbántja és a lelkébe tapos. Nem tudhatjuk hogy a másik, akinek megmondjuk mi van a szívünkön gondolkodás nélkül, miken megy keresztül, milyen nehézségei vannak, és sorolhatnám.

Sokszor azt gondolom, hogy a legtöbb embernek hiányzik valami..nem az eszéből, nem mondhatom hogy ő sem állt sorba amikor az ész osztották mert ugyan ki vagyok én hogy ilyet mondjak, de az biztos, hogy valami hiányzik az ő szívéből és ezzel pótolja. Azzal, hogy mindenkinek gondolkodás nélkül odavágja a véleményét. És ez nem jó!

Anyaként úgy látom, hogy ha mi magunk édesanyák is így viselkedünk akár a férjünkkel, akár egy idegennel, a gyerekünk a legjobb tükör, ő is így fog másokkal viselkedni. Akkor milyen világban fogunk majd élni? Olyan világot szeretnénk ahol minden gondolkodás nélkül gázolhatunk a másik szívébe?

Viszont most azt gondolom, hogy az Ildis példámat gyorsan ketté kell osztanom, hiszen ez a történet több sebből is vérzik.

1. Nem mondok véleményt anélkül, hogy a másik meg ne kérdezte volna mit gondolok.
   Számomra ez alapszabály, és nagyon figyelek arra, hogy ezt betartsam, de hála Istennek ez nem is esik nehezemre. Ha úgy beszélsz bele valakinek a dolgába hogy ő nem kérdezte hogy mi a véleményed, mit gondolsz az adott témáról, hogy te mit tennél, és te ennek ellenére elmondod, az a tiszteletlenség netovábbja. Hiszen nem tartod annyira a beszélgető partnered, hogy tudd, ő tisztában van a dolgokkal, tudja mit szeretne tenni, vagy tudja hogy nevelje a gyermekét. Kifejezed ezzel, hogy te jobban tudod, nem számít a másik mit tervezett, vagy mit csinált, az nem jó. Az jó, ahogy te gondolod. Ezért nem szeretem, amikor anyukák úgy kezdik egymással hogy ” nem akarok bele szólni de…” és akkor ide behelyettesítheted hogy …jobb lenne ha anyatejet adnál neki vagy hogy …jobb lenne ha bölcsibe adnád. Ismerősek? Ezek az emberek valószínűleg nem kapnak elég figyelmet otthon vagy a munkahelyükön, ezért máshol élik ki magukat, mindenképp el szeretnék mondani a tanácsukat figyelmen kívül hagyva azt, hogy te kérdezted-e őket vagy sem. Tiszteletlenség.
   
   ( ezt a témát azonban még nem zárnám le, majd egy későbbi posztban szeretnék róla többet beszélni 🙂 )

2. Az őszinteség nem jár együtt a bunkósággal.
Miért gondolják emberek, hogy csak bunkón lehetnek őszinték egymással? Az őszinte ember igenis lehet kedves is. Sőt! Az őszinteség nem egyenlő azzal sem, hogy kéretlenül mondom el a véleményem és boldog boldogtalannak elmondok mindent amit gondolok. Nem! Szépen, és kedvesen, tiszteletet megadva a másiknak, elmondhatod a véleményedet, gondolataidat. ” Kedves Ildi, én azt gondolom hogy..” ” Én most úgy érzem hogy..”

Tudjátok sokáig én is azt hittem, hogy őszintének lenni egyenlő a bunkósággal, de ismételten az anyasággal kell példálóznom, egy anyuka ismerősöm állandóan kéretlenül beszólt nekem a gyerekemmel kapcsolatosan. Hogy öltöztessem, hogy etessem, mibe aludjon, mit egyen stb. Nem is olyan rég azonban túl lőtt a célon, és már azon voltam, hogy jól beolvasok neki, amikor elszámoltam magamban tízig, és elmondtam neki hogy “kedves Ági, én most azt gondolom hogy…” elmondtam neki a problémámat, és őszinte voltam vele úgy, hogy nem bántottam meg. Ő ugyan megbántott engem, de nem kell egy szintre kerülnöm vele hogy én is megbántsam. 🙂

Nektek is csak azt tudom mondani, ha bárki kéretlenül mondja el a véleményét, megbánt az ő “őszinteségével” próbáljátok meg figyelmen kívül hagyni! Kedvesen és szépen azonban nyugodtan mutassátok meg neki hogy milyen amikor valaki őszinte, de ember marad. 🙂

Teljen szépen az estétek! 🙂

Ott állok a nappali közepén. Mindenki a bőr ülőgarnitúrán ül, és hatalmasakat nevetnek a stand up comedyn. Valóban vicces, de én nem tudok nevetni. Nézem a szüleimet és a testvéreimet, olyan gondtalanok. Felszabadultan nevetnek, és ebben a pillanatban semmit sem kívánok jobban, minthogy én is ilyen önfeledten tudjam élvezni az adást. De én nem tudom, én más vagyok. Én nem nevetek, mert a hasam görcsbe rándul folyamatosan ha arra gondolok, hogy holnap újra iskolába kell mennem. Így teltek a hétköznapjaim. Reggel-este gyomorgörcs a másnap miatt. A péntek és a szombat valamelyest jobb volt, de olyan hamar eltelt hogy minden vasárnap azt kívántam bárcsak vissza repülhetnék az időben. Emlékszem ahogy állok az iskola folyosóján és azon gondolkodom, hogy tudnék szabadulni. Bármi áron…

Még mindig nehezen gondolok vissza ezekre az emlékekre, de tudjátok, már örömmel teszem. Örömmel, de nehezen. Egyrészt mert mióta édesanya vagyok, már másról szólnak a vasárnapjaim, másrészt pedig nehezen, mert fájdalmas emlékek ezek.

Számomra az anyaság a világot jelenti. Egy olyan szabadságot, amit elmondani nem tudok. Ha az előző bejegyzéseimet is olvastátok, ott leírtam, hogy mindig is tudtam, hogy fiatal anya szeretnék lenni. Tudtam, hogy én majd csak az anyaságban tudok kiteljesedni, ez fog boldoggá tenni, ez fog segíteni a nőiességemben és így is lett. Egy boldog, állandóan mosolygó, kiegyensúlyozott, egészséges kicsi lánynak vagyok az édes anyukája. És minden napomat bearanyozza, minden együtt töltött nap egy boldogság. Én máshogy élem meg az anyaságot. Én tudom értékelni! Persze lehet, hogy csak a fent említett kis emlék részlet miatt, ezt nem tudom biztosan, de azt tudom hogy én igenis értékelem. Nagyon kevés anya értékeli és nagyon kevesen élvezik ezt a pár évet ami nekünk megadatott. Hiszen tényleg csak pár évről beszélünk, és ezt igenis ki kell használni!! Én szeretném kihasználni hogy a kislányommal lehetek minden nap, és szeretném hogy ebben a majdnem 4 évében, ő is megtapasztalhassa hogy milyen amikor még minden vasárnap más. 🙂 Fog majd eleget óvodába, iskolába járni, és bizony az egész életét végig fogja dolgozni.

Nagyon bizakodom abban, hogy neki nem kell átélnie azt amit nekem, és remélem hogy neki később sem okoz majd ekkora fejfájást az iskola és a hétköznapok állandó malomkereke, de ha igen, akkor legalább már tudni fogom hogy segítsek neki. Mindig azt éreztem, hogy sok mindenre nem tanítottak meg engem ezek az évek amiket konkrétan végig szenvedtem, de ha másra nem is volt jó, legalább megerősített és tudom, hogy hogy lehet segíteni valakin, aki hasonló gondokkal küzd.

Most ebben a kis bejegyzésben fejeztem ki a hálám és a boldogságom. A boldogságom, hogy anya vagyok és minden napom lehet szép ha azt akarom. 🙂 Illetve ez a bejegyzés egy felvezető is volt, hiszen szeretném tudatni, hogy a fentebb olvasható emlék részletemnek lesz folytatása, ugyanis eldöntöttem hogy szeretném magamból kiírni a múlt fájdalmait, és ezzel erőt adni azoknak, akik esetleg hasonló gondokkal küzdenek. Megszeretném írni hogy én hogy találtam kiutat a rendszeres piszkálódásokból és szeretném ha minden bántalmazott tudná hogy igenis van fény az alagút végén. Remélem hogy velem tartotok! 🙂 Azt még nem tudom hogy ennek a kis sorozatomnak új blogot indítok-e vagy esetleg itt teszem majd mindig közzé, de mindenképp tájékoztatlak majd benneteket erről.

Szép vasárnap estét nektek! 🙂