Amióta az eszemet tudom, minden december 24. este, az ajándékozás előtt, én fel alá járkáltam a szobámban és azért imádkoztam, hogy babát kapjak ajándékba. Én semmi mást nem akartam. Amikor az újságokban már megjelentek a játékok én kiválasztottam egyet, és arról álmodtam hogy majd azt kapom meg. Sosem felejtem el hogy tényleg, szó szerint folyamatosan ez járt a fejemben. Hogy ha megkapom mi mindent fogok vele csinálni, és mennyire jó lesz. Persze nem kaptam mindig babát, vagy nem azt amit kinéztem magamnak mert a családom nem tehette meg hogy drága interaktív babákat vegyen, de tudom hogy mindig azt kértem.
Egy közeli családtagom akkor szülte a 4. kisfiát, amikor én 16 éves voltam. Emlékszem hogy ott álltam a kórházban, a csecsemős osztályon és arra gondoltam, mikor leszek már én is itt a kisbabámmal. Még saját magamnak is fura, hogy nem a pasikon vagy a bulin járt az agyam, hanem a családon.
Abban azonban biztos voltam, hogy addig nem szülök (akármennyire is szeretnék) ameddig egy olyan társat nem találok, akinek megéri szülnöm. Szerencsém volt, hiszen 17 évesen meg is találtam azt az embert, akivel családot tudtam alapítani, és akinek mindig minden körülmények között mi leszünk az elsők. Hálás vagyok érte, és mindenért amit értünk tett/tesz. Szóval 2013-ban úgy döntöttünk, hogy itt az ideje a gyermek áldásnak. 🙂 Én is vágytam rá, ő is vágyott rá. Decemberben kezdtünk el próbálkozni, és 2014 februárjában sikerült a kislányom. Október végén szültem. Egyébként sem a terhességem, sem pedig a szülés nem volt komplikáció mentes. Nagyon megviselt. Nem csak lelkileg, fizikailag is. De erről majd egy kicsit később szeretnék mesélni.
Mindig úgy gondoltam, hogy ha egy nőben megszületik az a vágy, hogy ő gyermeket szeretne, akkor az a vágy olyan hatalmas lesz, hogy mindent felülmúl és nincs semmi és senki a világon aki azt a nőt lebeszélné a gyermekáldásról. Anyukám is fiatalon szült, és én sem tudtam volna másként elképzelni az életemet. Amikor az ember meghozza azt a döntést, hogy családot szeretne alapítani, akkor az az élete egyik legnehezebb és legmegfontoltabb döntése. Mindig azt a tanácsot olvastam, hallottam, hogy először építs fel egy biztos karriert, legyen saját lakásod, autód. Ezek a megfelelő körülmények egy kisbaba érkezéséhez. Kövezzetek meg, de sosem értettem ezzel egyet. Sosem. Az én nézőpontom szerint, a tökéletes körülmény az, amikor van két ember akik kölcsönösen tisztelik,szeretik egymást. A realitás talaján két lábbal és biztosan állnak, de tudják hogy az egészség és a család a legfontosabb az életben.
Amikor én terhes lettem, még javában a szüleimmel éltem. A párom dolgozott ugyan, de ő sem egyedül élt, így adott volt hogy nekünk külön albérletbe kell majd mennünk. Bepánikolhattam volna, igaz? Itt egy kis élet a hasamban és még a szüleimmel lakom. Előttem állt egy költözés, és konkrétan az egész nagy betűs élet. Egyszerre adtak fel nekem minden leckét. Se saját lakásunk nem volt, se saját autónk. Itt volt két fiatal, akik annyira szerették egymást, annyira vágytak családra hogy belevágtak és nem hittek másnak. Csak magunkban bíztunk. Találtunk egy nagyszerű albérletet, egy fizetésből élünk és az én kis gyesemből. De nem nélkülözünk. Sosem nélkülöztünk. Amikor végre két csíkos lett a tesztem, a párom minden fillért féltre tett, így a mai napig van félretett pénzünk, hiszen ő gondoskodott rólunk. Mindig ezt tette. Ilyen férfira van szüksége minden nőnek. Nem hiányzik nekünk sem a nagy lakás, sem az autó, de még csak a karrierem sem érdekel. Tudjátok miért nem? Mert amikor majd meghalok, ez mind nem fog számítani. Nem fog számítani hogy mennyi pénzt költöttem tv-re vagy telefonra, mert nem teszik be majd mellém. De az, hogy életet adtam, hogy gondoskodhattam valakiről, hogy annak a valakinek boldoggá tettem az életét, hogy minden este hosszasan öleltük egymást, és egy nap számtalanszor elmondta nekem hogy szeretlek anya, az már számít. Nagyon is számít. Ezért lettem fiatalon édesanya, mert nekem ez számít igazán! 
Kommentek