Boldogmamik Blog

Nem tudom más nők, más anyák hogy vannak ezzel, de amikor gyerekem lett, a párkapcsolatom is megváltozott. Sokkal stresszesebb és érzékenyebb lettem, pláne az első pár napban. Nagyon új volt ez az egész családosdi, és még csak alig 2 hónapja éltünk együtt amikor megszületett a kislányunk. Annyira új volt, annyira sok volt és a sok gyomorgörcs, a sok mindentjólakarokcsinálni teljesen elsodort magával. Rájöttem hogy az én életem teljesen megváltozott, míg a páromé alig.

Egyre több dolog kezdett el benne idegesíteni, és egyre több mindenen sikerült véresen komolyan összevesznünk. A veszekedésink egyre durvábbak lettek, egyre inkább arra irányultak, hogy a másikat minél mélyebben bántsuk meg, minél mélyebbre tapossunk és okozzunk fájdalmat. Egyáltalán nem az volt a cél hogy az adott problémát megoldjuk, vagy megbeszéljük. Ez mindkettőnket kikészített már lelkileg.

Nagyon sokszor megfordult a fejemben, hogy jobb volna nekünk külön. Akármennyire is egymásnak estünk, akármennyire is megbántott engem ( és persze én is őt) a veszekedéseink alkalmával, nagyon hamar, nevetségesen hamar túl tudtam tenni magam mindenen, és már nem is tudtam rá haragudni. Viszont nagyon féltem attól, hogy egyszer annyira besokall ezektől a veszekedésektől, hogy elhagy engem. Ismerem őt, a kislányát sosem hagyná el, ezért sokszor az is megfordult a fejemben, hogy talán azért marad még velem, mert a kislányunkat szeretné minden nap maga mellett tudni. Ezeket a félelmeimet igyekeztem mindig megosztani vele és megbeszélni, aminek a végkimenetele mindig az volt, hogy nincs igazam, ő mindkettőnket nagyon szeret és nem áll ilyen dolog a háttérben.

Rájöttem, hogy nem csak az volt a gond, hogy nagyon különbözőek vagyunk, hanem az is, hogy túlságosan magától értetődőnek vesszük egymást, túl egyértelmű hogy van a másik, túl könnyen rúgunk bele abba akit szeretünk hisz úgyis megbocsájt, és majd este ha haza jön a munkából úgyis egymás nyakába borulunk és elnézést kérünk egymástól.

De mi van ha nem? Mi van akkor, ha nem jön haza a munkából mert valami történt vele? Tudom szörnyű ilyenbe még belegondolni is, de a halál nem egy olyan dolog ami ritkán esik meg, és nagydobra verjük ha valakivel megtörténik. Ez az életünk része, és egyszer mindenkit utol ér. És mi ezt nem vesszük figyelembe a veszekedéseink, a sárdobálásaink alkalmával. Azt gondoljuk MAJD rendbe hozzuk, MAJD megbocsájt, MAJD megbeszéljük. De mi van ha ez a majd már nem jön el?

Nem azt mondom, hogy ne veszekedjünk, nem azt mondom hogy innentől kezdve járj tojás héjon, nehogy olyat mondj vagy tegyél amivel bántod, mert ne adj Isten, mi van ha nem lesz lehetőséged bocsánatot kérni. Azt mondom, hogy senki nem tökéletes. Mindenkinek vannak hibái, rossz tulajdonságai, egy kicsit mindenki elviselhetetlen. Valóban vannak olyan kapcsolatok, olyan házasságok amik végül válással végződnek, de ahol még van szeretet, van szerelem és ennek csak árnyékában vannak problémák, akkor azokat megoldani kell, és nem azt hajtogatni állandóan, hogy majd megoldom, majd megbeszéljük. Igyekeznünk kell(ene) arra is figyelni, hogy a veszekedésink ne fajuljanak el annyira, hogy a cél már nem a probléma megoldása hanem a másik megbántása. Sajnos nálunk sokszor engedtük hogy ez megtörténjen, de még időben észbe kaptunk mondhatom. 🙂

Azóta ha bármelyikünknek gondja van a másikkal, akkor normálisan elmondja és próbálunk rá közösen megoldást találni. Nem mondom hogy nem esünk egymásnak, nem mondom hogy nem kiabálunk egymással, de már nem engedem el úgy munkába hogy ne öleljem meg, ne mondjam el neki hogy szeretem és nagyon várom haza, hogy ne kérjek bocsánatot ha megbántottam. Mert szeretném ha haza jönne, szeretném ha megölelhetném minden nap, és szeretem hogy ő a kislányunk édes apukája.

Adjatok hálát a férjeitekért, a párotokért, ne akarjátok úgy megoldani a gondokat hogy elhagyjátok egymást vagy hogy lelki sérüléseket okoztok egymásnak. Inkább legyetek hálásak és semmiképp ne őrizzétek a haragotokat hiszen ahol van még szeretet, szerelem, ott semmi nincs veszve, illetve tényleg nem tudhatjátok mennyi időtök van még együtt, így addig szeressetek nagyon míg tudtok.

Csodaszép csütörtöki napot nektek 🙂

Ha olvastátok, a “Amiért már minden vasárnapom más lesz” című írásomat, akkor találkozhattatok rögtön az elején egy kisebb emlékrészlettel. :

Ott állok a nappali közepén. Mindenki a bőr ülőgarnitúrán ül, és hatalmasakat nevetnek a stand up comedyn. Valóban vicces, de én nem tudok nevetni. Nézem a szüleimet és a testvéreimet, olyan gondtalanok. Felszabadultan nevetnek, és ebben a pillanatban semmit sem kívánok jobban, minthogy én is ilyen önfeledten tudjam élvezni az adást. De én nem tudom, én más vagyok. Én nem nevetek, mert a hasam görcsbe rándul folyamatosan ha arra gondolok, hogy holnap újra iskolába kell mennem. Így teltek a hétköznapjaim. Reggel-este gyomorgörcs a másnap miatt. A péntek és a szombat valamelyest jobb volt, de olyan hamar eltelt hogy minden vasárnap azt kívántam bárcsak vissza repülhetnék az időben. Emlékszem ahogy állok az iskola folyosóján és azon gondolkodom, hogy tudnék szabadulni. Bármi áron…

Nem véletlenül került bele a vasárnapi posztomba ez a részlet. Ez egy részlet az életemből, részlet egy olyan lány életéből, aki megélte a fizikai és a lelki bántalmazásokat is. Az egyik és legfontosabb célom, hogy felhívjam a szülők figyelmét arra, hogy a gyerekek milyen dolgokon mennek keresztül sokszor az iskolákban, és hogy elmondjam hogy tudnak a leginkább segíteni a gyerekükön. A másik “küldetésemnek” pedig azt tekintem, hogy a hozzám hasonló gyerekeknek, tiniknek kiutat mutassak ebből a végtelennek tűnő gyomorgörcsből és állandó félelemből. Mert van kiút!

Ha velem tartotok azt megköszönöm! 🙂

www.megmindigittvagyok.cafeblog.hu
A teljes boldogtalanságtól a határtalan boldogságig

Biztosan mindenki találkozott már ezzel a mondattal élete során legalább egyszer. ” Ami a szívemen, az a számon”. Nem szeretem ezt a szót, de most muszáj vagyok alkalmazni, utálom ezt a mondatot. Akárki mondta nekem, nagy pofával, hogy ő már csak ilyen őszinte és jól megmondja a tutit, megmondom őszintén, legszívesebben arcon vágtam volna, hogy hogy mondhat ekkora ostobaságot??

Mikor valaki ezt mondja, vajon bele gondol abba hogy mekkora hülyeséget is tesz ezzel? Nem csinálunk ilyet! Nem mondjuk ki azt ami a szívünkön van mert felnőtt emberek vagyunk, és meg kell tanulnunk számolni, mielőtt bárkit is megbántunk a mi jó nagy őszinteségünkkel. De én azt mondom, ez nem őszinteség. Ez nagy pofájúság és bunkóság, semmi együtt érzés, semmi tisztelet nincs azokban az emberekben akik így állítják be magukat, és a hétköznapokban is követik ezt az irányelvüket, miszerint jól odamondanak mindenkinek aztán nyugodtan folytathatják a munkájukat mert ők aztán igazán őszinte emberek.
Egyik ismerősöm mondta valamelyik nap nekem hogy, ” Szerintem én őszinte vagyok, múltkor is megmondtam az Ildinek hogy jó szarul sikerült a haja” És tudjátok mit? Rohadtul sajnáltam Ildit, mert el képzeltem ahogy ő elmegy a fodrászhoz hogy csináltat magának egy új frizurát, tetszik neki, elégedett magával, esetleg VÉGRE szépnek látja magát, erre jön egy ilyen ” Ami a szívemen az a számon” típusú  “őszinte” ember és elveszi a kedvét tőle, de mindenesetre jól megbántja és a lelkébe tapos. Nem tudhatjuk hogy a másik, akinek megmondjuk mi van a szívünkön gondolkodás nélkül, miken megy keresztül, milyen nehézségei vannak, és sorolhatnám.

Sokszor azt gondolom, hogy a legtöbb embernek hiányzik valami..nem az eszéből, nem mondhatom hogy ő sem állt sorba amikor az ész osztották mert ugyan ki vagyok én hogy ilyet mondjak, de az biztos, hogy valami hiányzik az ő szívéből és ezzel pótolja. Azzal, hogy mindenkinek gondolkodás nélkül odavágja a véleményét. És ez nem jó!

Anyaként úgy látom, hogy ha mi magunk édesanyák is így viselkedünk akár a férjünkkel, akár egy idegennel, a gyerekünk a legjobb tükör, ő is így fog másokkal viselkedni. Akkor milyen világban fogunk majd élni? Olyan világot szeretnénk ahol minden gondolkodás nélkül gázolhatunk a másik szívébe?

Viszont most azt gondolom, hogy az Ildis példámat gyorsan ketté kell osztanom, hiszen ez a történet több sebből is vérzik.

1. Nem mondok véleményt anélkül, hogy a másik meg ne kérdezte volna mit gondolok.
   Számomra ez alapszabály, és nagyon figyelek arra, hogy ezt betartsam, de hála Istennek ez nem is esik nehezemre. Ha úgy beszélsz bele valakinek a dolgába hogy ő nem kérdezte hogy mi a véleményed, mit gondolsz az adott témáról, hogy te mit tennél, és te ennek ellenére elmondod, az a tiszteletlenség netovábbja. Hiszen nem tartod annyira a beszélgető partnered, hogy tudd, ő tisztában van a dolgokkal, tudja mit szeretne tenni, vagy tudja hogy nevelje a gyermekét. Kifejezed ezzel, hogy te jobban tudod, nem számít a másik mit tervezett, vagy mit csinált, az nem jó. Az jó, ahogy te gondolod. Ezért nem szeretem, amikor anyukák úgy kezdik egymással hogy ” nem akarok bele szólni de…” és akkor ide behelyettesítheted hogy …jobb lenne ha anyatejet adnál neki vagy hogy …jobb lenne ha bölcsibe adnád. Ismerősek? Ezek az emberek valószínűleg nem kapnak elég figyelmet otthon vagy a munkahelyükön, ezért máshol élik ki magukat, mindenképp el szeretnék mondani a tanácsukat figyelmen kívül hagyva azt, hogy te kérdezted-e őket vagy sem. Tiszteletlenség.
   
   ( ezt a témát azonban még nem zárnám le, majd egy későbbi posztban szeretnék róla többet beszélni 🙂 )

2. Az őszinteség nem jár együtt a bunkósággal.
Miért gondolják emberek, hogy csak bunkón lehetnek őszinték egymással? Az őszinte ember igenis lehet kedves is. Sőt! Az őszinteség nem egyenlő azzal sem, hogy kéretlenül mondom el a véleményem és boldog boldogtalannak elmondok mindent amit gondolok. Nem! Szépen, és kedvesen, tiszteletet megadva a másiknak, elmondhatod a véleményedet, gondolataidat. ” Kedves Ildi, én azt gondolom hogy..” ” Én most úgy érzem hogy..”

Tudjátok sokáig én is azt hittem, hogy őszintének lenni egyenlő a bunkósággal, de ismételten az anyasággal kell példálóznom, egy anyuka ismerősöm állandóan kéretlenül beszólt nekem a gyerekemmel kapcsolatosan. Hogy öltöztessem, hogy etessem, mibe aludjon, mit egyen stb. Nem is olyan rég azonban túl lőtt a célon, és már azon voltam, hogy jól beolvasok neki, amikor elszámoltam magamban tízig, és elmondtam neki hogy “kedves Ági, én most azt gondolom hogy…” elmondtam neki a problémámat, és őszinte voltam vele úgy, hogy nem bántottam meg. Ő ugyan megbántott engem, de nem kell egy szintre kerülnöm vele hogy én is megbántsam. 🙂

Nektek is csak azt tudom mondani, ha bárki kéretlenül mondja el a véleményét, megbánt az ő “őszinteségével” próbáljátok meg figyelmen kívül hagyni! Kedvesen és szépen azonban nyugodtan mutassátok meg neki hogy milyen amikor valaki őszinte, de ember marad. 🙂

Teljen szépen az estétek! 🙂

Ott állok a nappali közepén. Mindenki a bőr ülőgarnitúrán ül, és hatalmasakat nevetnek a stand up comedyn. Valóban vicces, de én nem tudok nevetni. Nézem a szüleimet és a testvéreimet, olyan gondtalanok. Felszabadultan nevetnek, és ebben a pillanatban semmit sem kívánok jobban, minthogy én is ilyen önfeledten tudjam élvezni az adást. De én nem tudom, én más vagyok. Én nem nevetek, mert a hasam görcsbe rándul folyamatosan ha arra gondolok, hogy holnap újra iskolába kell mennem. Így teltek a hétköznapjaim. Reggel-este gyomorgörcs a másnap miatt. A péntek és a szombat valamelyest jobb volt, de olyan hamar eltelt hogy minden vasárnap azt kívántam bárcsak vissza repülhetnék az időben. Emlékszem ahogy állok az iskola folyosóján és azon gondolkodom, hogy tudnék szabadulni. Bármi áron…

Még mindig nehezen gondolok vissza ezekre az emlékekre, de tudjátok, már örömmel teszem. Örömmel, de nehezen. Egyrészt mert mióta édesanya vagyok, már másról szólnak a vasárnapjaim, másrészt pedig nehezen, mert fájdalmas emlékek ezek.

Számomra az anyaság a világot jelenti. Egy olyan szabadságot, amit elmondani nem tudok. Ha az előző bejegyzéseimet is olvastátok, ott leírtam, hogy mindig is tudtam, hogy fiatal anya szeretnék lenni. Tudtam, hogy én majd csak az anyaságban tudok kiteljesedni, ez fog boldoggá tenni, ez fog segíteni a nőiességemben és így is lett. Egy boldog, állandóan mosolygó, kiegyensúlyozott, egészséges kicsi lánynak vagyok az édes anyukája. És minden napomat bearanyozza, minden együtt töltött nap egy boldogság. Én máshogy élem meg az anyaságot. Én tudom értékelni! Persze lehet, hogy csak a fent említett kis emlék részlet miatt, ezt nem tudom biztosan, de azt tudom hogy én igenis értékelem. Nagyon kevés anya értékeli és nagyon kevesen élvezik ezt a pár évet ami nekünk megadatott. Hiszen tényleg csak pár évről beszélünk, és ezt igenis ki kell használni!! Én szeretném kihasználni hogy a kislányommal lehetek minden nap, és szeretném hogy ebben a majdnem 4 évében, ő is megtapasztalhassa hogy milyen amikor még minden vasárnap más. 🙂 Fog majd eleget óvodába, iskolába járni, és bizony az egész életét végig fogja dolgozni.

Nagyon bizakodom abban, hogy neki nem kell átélnie azt amit nekem, és remélem hogy neki később sem okoz majd ekkora fejfájást az iskola és a hétköznapok állandó malomkereke, de ha igen, akkor legalább már tudni fogom hogy segítsek neki. Mindig azt éreztem, hogy sok mindenre nem tanítottak meg engem ezek az évek amiket konkrétan végig szenvedtem, de ha másra nem is volt jó, legalább megerősített és tudom, hogy hogy lehet segíteni valakin, aki hasonló gondokkal küzd.

Most ebben a kis bejegyzésben fejeztem ki a hálám és a boldogságom. A boldogságom, hogy anya vagyok és minden napom lehet szép ha azt akarom. 🙂 Illetve ez a bejegyzés egy felvezető is volt, hiszen szeretném tudatni, hogy a fentebb olvasható emlék részletemnek lesz folytatása, ugyanis eldöntöttem hogy szeretném magamból kiírni a múlt fájdalmait, és ezzel erőt adni azoknak, akik esetleg hasonló gondokkal küzdenek. Megszeretném írni hogy én hogy találtam kiutat a rendszeres piszkálódásokból és szeretném ha minden bántalmazott tudná hogy igenis van fény az alagút végén. Remélem hogy velem tartotok! 🙂 Azt még nem tudom hogy ennek a kis sorozatomnak új blogot indítok-e vagy esetleg itt teszem majd mindig közzé, de mindenképp tájékoztatlak majd benneteket erről.

Szép vasárnap estét nektek! 🙂

Sokan azt mondják, az anyaság nehéz mert te a háttérbe szorulsz és soha többé nem lehetsz egyedül. Hogy az anyaság nehéz, mert a gyereknek fáj a pocakja és végig üvölti az éjszakát, aztán ha ezt sikerül kinőni vagy gyógyítani akkor jönnek a fogak és a gyerek szintúgy végig üvölti az éjszakát. A szeparációs szorongás fogalma sem ismeretlen megannyi édesanya számára, és tudjuk, ha a gyerek nem aludhat szorosan, és a lehető legközelebb az anyukájához akkor a változatosság kedvéért végig üvölti az éjszakát. És ezek miatt mondják hogy az anyaság nehéz.

Szerintem tudjátok miért nehéz? Nem ezek miatt. Azért nehéz mert annak a picike gyereknek aki egyszer a pocakodban fejlődött és akinek az a nagyon csodálatos baba illata volt, akivel együtt szundiztál és fogtad a kezét, akivel olyan nagyon sokat nevettetek, akit kergettél a folyosón, az a gyerek egyszer majd felül egy buszra és kirándulni megy..nélküled..napokra. Na ezért nehéz. Mert olyan mintha két szíved lenne és az fáj a legjobban amelyik nem a te testedben van. Mert az már nem is olyan fontos, tudod? Összetörhetik a szíved, majd begyógyul. De Istenem, az ő szívét ne! Csak azt ne. Azt nem bírnám elviselni. Pedig összefogják neki is. És ebbe belegondolni és szörnyű.

Az anyaság ezért a legnehezebb. A fogzás, a pocakfájás fárasztó és kimerítő de tudod miért jó, miért olyan rohadtul jó?? Mert ott van a karodban. Ott van melletted, ott van veled. Tudom, hogy fáradt vagy, tudom hogy sokszor minden odaadnál egy kiadós alvásért, de semmi nem olyan fontos a világon mint a gyermeked. Ki kell használni minden egyes percet és hálát kell adni mindenért. Igen, mindenért! A nehéz éjszakákért is, a kamaszkorért is, a veszekedésekért is, mindenért amíg ő ott van melletted. Mert látod, egyszer felszáll egy buszra és lehet hogy többé nem láthatod a te kicsi kincsedet. Mint ahogy most sok édesanya és apa nem láthatja. 🙁 És belegondolok és csak az jut eszembe hogy a kislányomat magamhoz kötözöm, és nem engedem el soha sehová. Örökre itt maradunk ketten és nem engedem el magam mellöl.

Tudjátok ha lehetne, ha megtehetném lehet hogy így is tennék. Nem tudom. Az biztos, hogy hálát adok minden egyes percért amit itthon tölthetek vele kettesben. Hálát adok érte hogy még nem kell kiadnom a kezeim közül. Hálát adok érte hogy a nap bármely percében össze puszilgathatom a husi kis pofiját. És tudod olyan sok édesanya nem teheti már ezt meg. 🙁 Nem csak azok az édesanyák nem akik most veszítették el gyermeküket a busz balesetben hanem rajtuk kívül még olyan nagyon sokan nem tehetik meg. És nekünk, olyan anyukáknak akiknek él, ÉLETBEN van a gyermeke, azoknak rohadt nagy luxus ennek nem örülni és állandóan csak a rosszat, a nehezet meglátni. Állandóan panaszkodni, állandóan a negatívat sorolni az anyaságról nagy ostobaság és minden olyan anyukának akinek már nem él szeretett gyermeke össze szorul a szíve mert ő viszont boldogan járkálna fel-alá éjszaka vele, csak legyen ott.

Nem azt mondom hogy nem lehet leereszteni és kicsit eleged lenni mindenből. Igen, az anyaságból is. De az, hogy minden nap elpanaszolod mindenkinek hogy te milyen fáradt vagy és szíved szerint dolgoznál már mert az irodában legalább tudtál pihenni. Vagy hogy minden nap azt látják rajtad hogy neked ebből az egészből eleged van és sok azt nem teheted meg. Arra kell törekedned nap mint nap, hogy élvezd az életed a gyerekeddel, gyerekeiddel, hogy hálát adj mindenért de legfőképpen azért, hogy a gyermeked ÉL és MAGADHOZ ÖLELHETED.

Tiszta szívvel imádkozom az autó balesetben elhunyt gyermekek szüleiért, hogy találjanak egy kapaszkodót az életben ami átsegíti őket ezen az elképesztően nehéz időszakon. És minden szülőért akinek el kellett veszítenie a gyermekét. Isten legyen veletek!

Az előző bejegyzésben a gondolataimat írtam le a második baba vállalással kapcsolatban. Nem véletlenül, hiszen nekem is ezen kattog az agyam már mióta. 🙂
Rájöttem, hogy hoznom kell egy döntést, és az agyamat átállítani csak és kizárólag pozitív gondolatokra. Hiszen a gyermekáldás alapvetően egy csodálatos és nagyszerű dolog. Igen, nehézségekkel jár és sosem lesz egyszerű, viszont annyi szeretetet kapsz, hogy az lesz neked a minden és abból töltődsz fel 100%-an.

Tudom, hogy ha nem lesz második baba, akkor is adódhatnak nehézségek.

Második baba ide vagy oda, az élet hozhat váratlan dolgokat, amik lehetnek rosszak vagy jók, megoldást kell rá találnunk. A gyerekvállalástól való félelem hogy vajon hogy fogom bírni két gyerekkel, az életben ugyan úgy megjelenhet csak más formában. Nehézségek mindig vannak, megoldásra váró problémák mindig lesznek. Viszont jót teszel vele. A kisgyerekednek biztosan. Két testvérem is van, és sokszor nem tudom hová lennék nélkülük. A húgom a legjobb barátom és tudom, ha szüleim már nem lesznek mellettem, lesznek testvéreim akikre számíthatok és nem maradok egyedül a nagy világban.
Van egy kedves ismerősöm aki 2 éven belül veszítette ez az édesapját és az édesanyját. Azt mondta, nem tudja mit tenne most a testvérei nélkül. Elveszett lenne és nagyon boldogtalan.

Természetesen nem kell az ördögöt a falra festeni, és egyből rossz dolgokra gondolni, de sajnos ezek valóságos helyzetek, és az ember szinte minden helyzetben kapaszkodókat keres. Nekem a kapaszkodóm a húgom, és tudom, hogy meg kell adnom ezt a csodálatos és egy életre szóló ajándékot a kislányomnak. Önző volnék ha nem tenném meg.

Bennem is vannak félelmek a terhességgel és a szüléssel kapcsolatban is. És akkor még az első hetek nehézségeiről ne is beszéljünk. 🙂 Szóval tisztában vagyok vele hogy lesznek napok amikor nehezebb lesz, de azt is tudom, hogy többségében egy csodálatos boldog család leszünk így négyen és ehhez én kellek. Kellek hogy bevállaljam újra azt a 9 hónapot, és minden nehézséget ami ezzel jár. Viszont dupla szeretet is jár majd, és ez a legfontosabb nekem.

Meg kell próbálni csak a jóra koncentrálni

Nem szabad engedni a negatív gondolatoknak! Tudatosan csak a jóra és a szépre szabad gondolni. Hogy milyen lesz amikor végre a kezedben tarthatod, milyen lesz amikor újra érezheted azt a csodálatos baba illatot, és milyen cukik lesznek majd együtt. Nagy és boldog család lesztek, és biztosan könnyebb lesz kettővel, de ha még sem, biztos hogy duplán boldogabb leszel mint eddig. Mert egy baba, egy új kis élet mindig boldogsággal tölti el az ember szívét.

Na persze nem mindenkinek nehéz meghozni a döntést, hogy szeretnének-e kistestvért a már meglévő kisgyerekük mellé. Nagyon irigyelem azokat, akik könnyedén bele vágnak a tesó projektbe, mindegy hányadik számú csemetéről volna is szó.
Mivel nekem még csak egy kislányom van, így a második baba téma már szinte minden napomat “beárnyékolja”. Egyre többet gondolkodom hogy mi lenne ha… és persze a férjem is egyre többször hozza fel a témát. De persze pontosan ugyan úgy van vele, ahogy én! Néha elkap egy olyan hatalmas vágy, hogy szeretnék és most azonnal és már a gondolattól is szárnyalok, néha pedig kézzel-lábbal ellenkezem ellene.

A napokban is megtörtént, és ezelőtt már oly sokszor, hogy konkrétan rémálom volt az, hogy terhes vagyok. Azt álmodom hogy ott vagyok nagy pocakkal és vissza szeretném csinálni, de azonnal. És felébredek, és azt mondom magamnak, jaj de jó, csak álmodtam, nem vagyok terhes. Komolyan sokszor magamat sem értem, hiszen olyan boldog vagyok. Amióta a kicsi lányom megszületett, én boldog vagyok. Rettenetesen. Szavak nincsenek rá mennyire. Azonban igenis voltak nehézségek és igenis volt, hogy gondoltam rá. hogy basszus mennyivel könnyebb lenne az életünk ha csak ketten lennénk a párommal. Például amikor először mentünk nyaralni. Az egész egy nagy stressz volt, egy étterembe nem tudtunk beülni és enni egy jót mert a kislányom mindenért hisztizett és üvöltött. Akkor ott úgy éreztem, hogy bőven elég nekem egy gyerek. Tudom hogy ez kissé önzőnek hangzik, de azt is tudom, hogy minden anyának voltak olyan pillanatai az anyasága során, amikor azt mondta, hogy na most elég egy kicsit a gyerekekből..

Aztán vannak azok a pillanatok, amikor a kicsiddel otthon vagytok együtt, és nem kell sietni sehova, nem kell kimenni a mínuszokba ha nem akartok, begubózhattok és orrvérzésig nézhetitek Dórát, ahogy benn áll az óceánban és közbe tőletek kérdezi hogy merre van az óceán. Amikor minden olyan jó..lementek hintázni, homokozni, és tudod, hogy nem kell haza sietned mert holnap nincs munka, csak ti vagytok. Megszűnik az idő, nincs más csak te és ő. Nem kell időre elkészítened semmit, nem kell azon aggódnod hogy a kolléganőd aki utál, benn lesz-e másnap az irodában, találkoznod kell vele vagy sem, mert a kisbabáddal, kisgyerekeddel vagy, és ennél jobb nincs. Szóval vannak ezek a pillanatok/napok, és akkor meg elgondolkodom, hogy miért dobnám el magamtól ezeket a dolgokat ha még egyszer legalább átélhetem?

Tudjuk jól, hogy mi vár ránk
Mosogatás közben fogalmazódott meg bennem, hogy ha terhes leszek a második kisbabával, az már egyáltalán nem lesz olyan, mint amikor a kislányommal voltam terhes vagy amikor a kislányom tervben volt és vártuk. Az első terhesség mindenkinek olyan naiv. Naivan várakozunk, és nincs bennünk szinte semmitől sem félsz. Persze aggodalmaskodunk a gyerekért hogy minden rendben legyen vele, egészséges legyen, meg persze tartunk a szüléstől is, de úgy valahogy még sem tudjuk hogy mi vár ránk, mire számítsunk. Se a szülés, se a vajúdás, se a gyermeknevelés terén. Azonban amikor már elkezdjük tervezgetni a második picurt, hirtelen minden beugrik, és pontosan tudjuk mi fog következni. Már nem a sötétben tapogatózunk, már nem úgy megyünk a magzatvíz vizsgálatra hogy jaj de izgulok hogy mi lesz, hanem úgy, hogy basszus remélem tágultam vagy be…rok annyira fog fájni.. Már nem állunk olyan naivan a szüléshez sem. Pontosan tudjuk hogy mi az a gátmetszés, és milyen amikor mindennek a tetejében még a szülésznő alaposan kinyomkodja a hasadból a vért..
Tudjuk azt is, hogy az első pár nap katasztrofális lesz, és akkor a szoptatásról még nem is beszéltünk. Pedig az sem egy gyaloggalopp.  Pedig az első terhességnél olyan flottul ment minden. Persze, hiszen átadtuk magunkat a sodrásnak, hagytuk hogy had vigyen az ár és majd lesz ahogy lesz. Nem aggódtunk, nem tudtuk azt sem miért aggódjunk pontosan. Olyanná váltunk mint egy könnyed lufi és amerre löktek minket arra mentünk. Háziorvos, nőgyógyász, védőnő, ultrahang. Ez elsősorban azért volt, mert annyira boldogok voltunk hogy szó szerint méterekkel lebegtünk a föld felett, másrészt pedig azért, mert rábíztuk magunkat az életre. Azt mondtuk, hogy Ó, ennek biztosan így kell lennie. Jövünk, megyünk, intézkedünk, várakozunk,vásárolgatunk és hagyjuk magunkat lebegni.

Így másodszorra már nem tudnék lebegni. Lehúznának a gondolatok, az emlékek. Rettegnék minden vizsgálat előtt, mert tudnám mi után mi jön.

Nagyobb lesz a vágy, mint a félelem?!

Én azt gondolom, hogy amikor már egy édesanya agyában megszületik a gondolat, hogy mi lenne ha lenne még egy gyerek…akkor lesz! 🙂
Mert X évig csak nők voltunk. Dolgoztunk,tanultunk, olvastunk, sminkeltünk, kávéztunk, telefonon lógtunk, mosogattunk, vacsorát főztünk, szexeltünk..nők voltunk. Aztán megszületett a picur, és megszületett anya is. Aki még mindig nő, de elsősorban anya.
A nők erősek. Iszonyatosan erősek, kitartóak és ők azok, akik sokszor mindent egybe tartanak. Ha egy nő ennyire erős, akkor egy anya? Akkor egy anya mindent kibír. Néha összetörik és sír, de mindent kibír. Kibírja az x óra kegyetlen vajúdást, kibírja a szülést magát, és tulajdonképpen minden nap, minden percben helyt áll, készen létben van, és mindent megold. 🙂 Mert egy anya ilyen. Szóval ha egy anya a fejébe vagy szívébe veszi hogy szeretne még gyereket, akkor az úgy is lesz.

Mindig lesz ami visszahúz, állandó hullámvasút

Hiába döntöd el, hogy itt az ideje újra szülni, hiába próbálod az agyad arra átállítani hogy minden szép és minden jó lesz, iszonyatosan nehéz szabadulni a negatív gondolatoktól és állandó félelmektől. Egy anya annyi mindentől félhet és meg is van rá az oka. Mi lesz ha egyszerre lesznek betegek, mi lesz ha valamelyikükkel kórházba kerül, mi lesz a másikkal? Állandó félelmek és aggodalmak. Ilyenkor nagyon nehéz az agyunkat átállítani a szépre és a jóra, és amikor jönnek ezek a negatív gondolatok, akkor egyre inkább azt érezhetjük hogy talán még sincs itt az ideje a következő babának. De akkor feltehetjük magunkban a kérdést, hogy  de akkor mikor lenne itt az ideje? Lesz olyan, amikor azt mondjuk hogy na most éppen tökéletes lenne az időzítés? Ha már van egy gyereked, akkor valószínűleg ennek kicsi az esélye. Hiszen vannak napok, amikor úgy valahogy minden rendben van és szupermaminak érzed magad, hogy a gyerek evett rendesen, levegőn is voltatok, a lakás tiszta (nagyjából) és minden rendben van. Ilyenkor könnyebb azt mondani, hogy na, most már talán jöhetne a második picur. De sajnos vagy nem sajnos, vannak kicsit nehezebb napok is, amikor beteg, vagy a fogzás nehézségeit viselitek napok óta, amikor nem alszik, amikor csak veled alszik, ilyenkor meg elgondolkodunk, vajon most lenne itt az ideje? Így is hulla fáradt vagyok..

Teljesen mindegy hogy miben kell döntést hoznod, annak mindig lesz negatív de pozitív oldala is. Ha megszületett benned a vágy egy második kisbaba iránt, akkor hozd meg a döntést, és tarts ki mellette. Ha nincs második, akkor is adódhatnak nehézségek és akkor is történhetnek váratlan dolgok. De tudod mit fogsz tenni? Megoldod. Ha lesz második és betegek lesznek, majd megoldod. Ha egyszerre sírnak és úgy érzed kétfelé kéne szakadnod, megfogod oldani. Mert nincs más választásod. Ha szereted őket, márpedig szeretni fogod mindkettőt, akkor az olyan hatalmas lesz, hogy a nehézségek jönnek és mennek, de a szeretetük irántad hatalmas és csak megduplázódik. Hiszen köztudott, hogy a szeretet nem osztódik hanem szorozódik.

Amióta az eszemet tudom, minden december 24. este, az ajándékozás előtt, én fel alá járkáltam a szobámban és azért imádkoztam, hogy babát kapjak ajándékba. Én semmi mást nem akartam. Amikor az újságokban már megjelentek a játékok én kiválasztottam egyet, és arról álmodtam hogy majd azt kapom meg. Sosem felejtem el hogy tényleg, szó szerint folyamatosan ez járt a fejemben. Hogy ha megkapom mi mindent fogok vele csinálni, és mennyire jó lesz. Persze nem kaptam mindig babát, vagy nem azt amit kinéztem magamnak mert a családom nem tehette meg hogy drága interaktív babákat vegyen, de tudom hogy mindig azt kértem.
Egy közeli családtagom akkor szülte a 4. kisfiát, amikor én 16 éves voltam. Emlékszem hogy ott álltam a kórházban, a csecsemős osztályon és arra gondoltam, mikor leszek már én is itt a kisbabámmal. Még saját magamnak is fura, hogy nem a pasikon vagy a bulin járt az agyam, hanem a családon.

Abban azonban biztos voltam, hogy addig nem szülök (akármennyire is szeretnék) ameddig egy olyan társat nem találok, akinek megéri szülnöm. Szerencsém volt, hiszen 17 évesen meg is találtam azt az embert, akivel családot tudtam alapítani, és akinek mindig minden körülmények között mi leszünk az elsők. Hálás vagyok érte, és mindenért amit értünk tett/tesz.  Szóval 2013-ban úgy döntöttünk, hogy itt az ideje a gyermek áldásnak. 🙂 Én is vágytam rá, ő is vágyott rá. Decemberben kezdtünk el próbálkozni, és 2014 februárjában sikerült a kislányom. Október végén szültem. Egyébként sem a terhességem, sem pedig a szülés nem volt komplikáció mentes. Nagyon megviselt. Nem csak lelkileg, fizikailag is. De erről majd egy kicsit később szeretnék mesélni.

Mindig úgy gondoltam, hogy ha egy nőben megszületik az a vágy, hogy ő gyermeket szeretne, akkor az a vágy olyan hatalmas lesz, hogy mindent felülmúl és nincs semmi és senki a világon aki azt a nőt lebeszélné a gyermekáldásról. Anyukám is fiatalon szült, és én sem tudtam volna másként elképzelni az életemet. Amikor az ember meghozza azt a döntést, hogy családot szeretne alapítani, akkor az az élete egyik legnehezebb és legmegfontoltabb döntése. Mindig azt a tanácsot olvastam, hallottam, hogy először építs fel egy biztos karriert, legyen saját lakásod, autód. Ezek a megfelelő körülmények egy kisbaba érkezéséhez. Kövezzetek meg, de sosem értettem ezzel egyet. Sosem. Az én nézőpontom szerint, a tökéletes körülmény az, amikor van két ember akik kölcsönösen tisztelik,szeretik egymást. A realitás talaján két lábbal és biztosan állnak, de tudják hogy az egészség és a család a legfontosabb az életben.

Amikor én terhes lettem, még javában a szüleimmel éltem. A párom dolgozott ugyan, de ő sem egyedül élt, így adott volt hogy nekünk külön albérletbe kell majd mennünk. Bepánikolhattam volna, igaz? Itt egy kis élet a hasamban és még a szüleimmel lakom. Előttem állt egy költözés, és konkrétan az egész nagy betűs élet. Egyszerre adtak fel nekem minden leckét. Se saját lakásunk nem volt, se saját autónk. Itt volt két fiatal, akik annyira szerették egymást, annyira vágytak családra hogy belevágtak és nem hittek másnak. Csak magunkban bíztunk. Találtunk egy nagyszerű albérletet, egy fizetésből élünk és az én kis gyesemből. De nem nélkülözünk. Sosem nélkülöztünk. Amikor végre két csíkos lett a tesztem, a párom minden fillért féltre tett, így a mai napig van félretett pénzünk, hiszen ő gondoskodott rólunk. Mindig ezt tette. Ilyen férfira van szüksége minden nőnek. Nem hiányzik nekünk sem a nagy lakás, sem az autó, de még csak a karrierem sem érdekel. Tudjátok miért nem? Mert amikor majd meghalok, ez mind nem fog számítani. Nem fog számítani hogy mennyi pénzt költöttem tv-re vagy telefonra, mert nem teszik be majd mellém. De az, hogy életet adtam, hogy gondoskodhattam valakiről, hogy annak a valakinek boldoggá tettem az életét, hogy minden este hosszasan öleltük egymást, és egy nap számtalanszor elmondta nekem hogy szeretlek anya, az már számít. Nagyon is számít. Ezért lettem fiatalon édesanya, mert nekem ez számít igazán!

Kedves olvasó!
Had mutatkozzak be neked. Egy 22 éves anyuka vagyok. 20 évesen szültem a kislányomat. Tervezett baba volt.Vártuk, nagyon akartam őt. Sokan gondolhatják, hogy túl korai, élni kellene még, de számomra ez az élet, ő érte élek, és így jó minden.
Van egy férjem, akivel 2011 óta élünk boldog házasságban. Már 16 évesen tudtam jól, hogy fiatal anyuka szeretnék lenni. Leérettségiztem,megszereztem a fodrász szakmát és hála Istennek terhes is lettem. Nem minden úgy történt ahogy elterveztem, voltak és tudom hogy lesznek még nehézségek, de szeretem az életemet, és minden úgy van jól ahogy van.

Hogy miért indítottam blogot? Úgy érzem, hogy annyi mindenről van véleményem és annyi mindent megéltem ezalatt a 2 év alatt, hogy muszáj leírnom és megosztanom másokkal. Főleg olyanokkal, akik szintén hasonló helyzetben vannak mint én, hogy fiatalon lettek édesanyák. Mindegy hogy tervben volt vagy sem, a lényeg, hogy szeretnék segíteni azzal, hogy leírom a tapasztalatimat, a nehézségeket és mindent amit ezalatt a 2 év alatt sikerült átélnem, megtapasztalnom. Néha úgy éreztem, hogy mégis mit akarok én, van egy gyerekem mégis azt érzem hogy annyi mindent tudok már. Aztán belegondolok, hogy lehetne nekem akár 20 gyerekem is, a 21. is tudna még meglepetést okozni, és a 22. gyerekem után se tudnék mindent a gyerekekről és nevelésükről.

Azonban sok mindenen keresztül mentem, és nekem is sokat segített anno, amikor más anyukák tapasztalatit olvastam. 🙂